Bemutató - Raion

Név: Kin Raion
Kor: 20
Nem: férfi
Chakratípus: villám és szél
Fegyverek: Hosszúkard, Gunbai

Fegyverek:

Megjelenés: Derékig élő, fényes fekete haj. Felül háromnegyedes, bő póló, azon egy bőr pánt fut átlósan. Ebben tartja, befűzve a legyezőjét és a kardját. Fekete, hosszú, bő nadrágot visel, amit bőr övvel fog össze derekán. Ehhez van csatolva a shuriken- és kunaitartója, valamint néhány erszény, amiben füst- és fénybombákat tart. Az öv hátán egy nagyobb táskában tartja a fontosabb dolgokat – tekercsek, néhány élelmiszerpor, esetleg különböző jegyzetek. A lábán acélbetétes, magasszárú bakancs, mely sötétbarna. A cipő különlegessége, hogy az acél és bőr előkészítése során chakrával keverték az anyagokat, így jobb chakrakontrolt biztosít a lábba, ami harc közben nagy segítség.
Belső tulajdonságok: Leginkább a makacs és forrófejű szó jellemzi. Tehetséges ninja, aki tisztában van a képességeivel, így hajlamos másokat lenézni, okoskodni. Gyerekkori traumáit még nem dolgozta fel, márpedig ezek elég mély nyomot hagytak az életében. Később, ahogy felfedezi a világot, új dolgokra jön rá, úgy lesz egyre nyitottabb, erősebb és emberszeretőbb. Sokszor túlgondolja a dolgokat, és rendkívül végletes. Vagy 200%-on ég, vagy ímmel-ámmal végzi a feladatát. Ha bepöccen, akkor hatalmas chakrájának hála, veszélyes ellenfél… Főleg ha a vésztartalékhoz is hozzányúl.
Idézés: sas

Előtörténet:

Születés
Hideg téli éjszaka. A hóvihar tombolt a környéken, és a környéken csak egyetlen, apró házikóban világított egyetlen apró szobában egyetlen apró gyertya. Egy nő vajjúdott odabent. Pokoli kínokat élt ám, ám mégis boldogság járta át, ha arra gondolt, hogy nemsokára életet adhat kisfiának, Alig várta, hogy lássa gyermekét. Azt remélte, a gyermek majd megjavítja a kapcsolatát a férjével.
- Na, most egy erős nyomás, és kint lesz! – szólt a nőnek az orvos, aki felügyelte a szülést. A nő összeszedte maradék erejét, és megerőltetve magát, életet adott a fiúnak. Az orvos odament a nőhöz, nedves kis halmot tartva a tenyerén. – Kisfiú.
A fáradt asszony arcán könnyek csorogtak végig, ahogy fiára nézett. Elöntötte a boldogság. Amikor az orvos mellé tette, gyengéden odanyomta az arcát az újszülötthöz, és beszívta annak édes illatát. Hirtelen nyugalom járta át a testét.
- Gratulálok, asszonyom. A gyermek erős, és egészséges. Büszke lehet rá. – mondta az orvos, majd kiment az előszobába, hogy a család többi tagjával beszéljen. A nő nem tudta, mikor ment el. Csupán a mellette heverő újszülöttel akart foglalkozni, és minden erejét lekötötte, hogy gyermekében gyönyörködjön. Bármit megadott volna, hogy boldoggá tegye…
 
5 évvel később
Raion boldogan szaladt haza, hogy megmutassa édesanyjának a halakat, amiket a folyónál fogott. Igaz, kunai dobálást tervezett, ám miért ne lehetne összekötni a kellemest a hasznossal? Tudta, édesanyja büszke lesz rá, és aznap bőségesen fognak enni-inni.
Ahogy a házat meglátta az erdő szélén, rossz érzés járta át a testét. Hideg futott végig a hátán, és jeges rémület vett erőt rajta. Valamiért úgy érezte, nem szabad hazamennie.
Megkerülte az apró házat, és nem az ajtóhoz, hanem a pirinyó ablakhoz ment egyenesen. A halakat lerakta az egyik vízgyűjtő tetejére, és belekapaszkodott az ablak párkányába. Ekkor csattanás hallatszott, elfolytott sikoly, majd a elfúló puffanás. Raion szeme kitágult a rémülettől. Nyelt egyet, és fejét megrázva felhúzta magát, és benézett az ablakon. A szeme elé táruló látványtól könnybe lábadt a szeme.
Az anyja a hideg sárpadlón feküdt, vérző szájjal, könnybelábadt, fakó szemekkel, apja pedig felette állt, kezéből villámló ostor nyúlt ki. Kegyetlenül, uralma teljes tudatában állt a nő felett, és élvezte, hogy gyötörheti.
- Mára ennyi… Ha holnap sem lesz étel, mire hazaérek, kapod a második adagot! – azzal a férfi sarkon fordult, és kicsörtetett a házból. Dőlöngő, bizonytalan járásából lehetett látni, hogy nem szomjas. Szavai nyomatékosításaként ostorával a kis faasztalra súlytott, amely apró darabokra tört szét.
Amikor kellő távolságra ért, Raion összeszedte minden erejét, és beugrott a lakásba. Anyja akkor félig ülő, félig fekvő helyzetben próbálta elállítani a vérzést szája fölött. A kisfiú odaszaladt hozzá, és apró kezeit vállára tette.
- Anya…! Anyu, jól vagy? – a kisfú, látva édesanyja szenvedését úgy érezte, a szíve szakad meg. Segíteni akart neki, ahogy csak tudott. – Anya, képzeld, fogtam halat, és…
Anyja ráemelte a tekintetét, és amit Raion az asszony fekete szemeiben látott, egész életében benne maradt. A nő szemében fájdalom, félelem és végtelen gyűlölet kavargott.
- Menj… menj innen! – szólt a nő másvilági hangon. Raion még csak hasonlót sem tapasztalt soha. A számára az anyja egy gyönyörű, életvidám nő volt, biztonságot, szeretetet és örömet jelentett, és mindig gyengédséget kapott tőle.
Éppen ezért fogalma sem volt, hogy hová is tegye a mostani viselkedését. Próbálta talpra segíteni, ám nem sikerült. A kisfiú szemét elöntötték a forró könnyek.
- Anyu, kérlek…! – kiáltott a fiú. És ekkor az édesanyjának karja lendült, Raion pedig a falnak csapódott, onnan pedig a földre. Felnézett az anyjára, és már nem is próbálta visszatartani könnyeit. – A… mi van veled, anya…
- Takarodj a szemem elől! – suttogta hidegen az anyja, miközben a fiára nézett. A halakat felvette a földről, majd undorral kidobta a hátsó udvarra, ahol a kutyák ételévé vált. Raion pedig csak feküdt a földön és sírt…

10 évvel később:
Raion megkapta az akadémián a bizonyítványt. Színötös, dícséretek. A tanárok kedvence volt, tehetséges, intelligens, kedves és tudta, mikor kell megszólalnia. Az osztály lassan elkezdett kifelé szálingózni. Minden osztálytársa boldogan, lelkesen, vigyorogva futott ki a teremből, Raion viszont kedvtelenül kapta fel fekete bőrtáskáját, és indult az osztályterem ajtaja felé. Neki a nyár nem jelentett semmit. Hiába volt jó tanuló, szorgalmas fiú és tehetséges ninja, anyja és apja szemében csak egy kolonc volt. Mindent rajta vertek le mindketten. Az apja a dühét az anyján vezette le, az anyja pedig rajta. Kiabálás, üvöltés, esetenként verekedés és fenyegetőzés… így teltek a mindennapok.
Raion viszonylag hamar megtanulta, hogy jobb, ha csendben végigcsinálja az aznapi dolgokat, majd elmegy a folyóhoz gyakorolni. Igazából pont ez tette az egyik legjobbá. A tanulásba menekült, és mivel kiváncsi és gyors eszű volt, könnyedén megtanult mindent. Sokat gyakorolt, így a chakrát is remekül tudta használni. Nagyapja könyvtárából számos könyvet mentett meg az öreg halála után, így volt miből okosodnia.
Fél óra lassú séta után hazaért. Szokás szerint üvöltés, csörrenő és puffanó hangok, majd ajtócsapódás. Csak a szokásos. Ha most bemegy, akkor egészen biztosan őt fogják megtalálni…
A fiú az égre nézett. Eszébe jutott az idő, amikor az anyja még szerette, és amikor minden idejüket együtt töltötték. Persze, azóta sok minden történt… Megrázta a fejét, majd nagy levegőt véve belépett a kis házikóba. Anyja éppen egy üveg szakét emelt el a szájától. A nő, aki egykor elismert gyógyító volt, most egy alkoholfüggő, lecsúszott nő volt. Még munkát sem talált, egész nap otthon volt, amitől csak még mélyebbre süllyedt. Az apja, bár erős ninja volt, erejét csakis a családja ellen használta…
- Máris itthon?! Gondolom megint csak loptad a napot…! – az anyja borgőzös arccal nézett rá. Undort érzett a fia iránt. Csak vitte a pénzt, és semmit nem csinált. Bárcsak ne is lenne itt…
Raion szó nélkül bement a szobájába, lepakolta a holmiját, átöltözött, majd kiment az állatokhoz. Enni adott a jószágoknak, játszott a kutyákkal, felsöpörte az udvart – közben pedig hallgatta, mennyire nem ér semmit, és milyen lusta, mihaszna kölyök. Utána elment az erdőbe, hogy fogjon néhány halat, esetleg nyulat, és szedjen gyümölcsöket. Szeretett itt. Olyan nyugalmat érzett, amilyet otthon sosem. Talán pont ezért szeretett itt lenni. Leült a folyópartra, és elővett zsebéből egy tekercset, azt olvasgatta. A ninják története… mindig is érdekelte a történelem, az, hogy tudja, honnan jött és hogy mivé fog válni. Talán a családja miatt, mindig is érdekelték az ok-okozati összefüggések. Kik azok, akiket a világ a nagyok közé sorol? Kik azok, akik úgy végzik, mint a szülei…? Mindegy, van ennél fontosabb is…
Raion kivett a zsebéből három kunai-t, majd belegázolt a tóba.

15 évvel később
- Mit csináltál?! Hogy volt merszed?! – a férfi tombolt dühében. A nő rémülten feküdt a földön. A fiú pedig az asztal alatt sírt. – Azt hiszed, nem jövök rá?! Tényleg ilyen ostobának nézel?! Úgy tűnik, túlságosan jó dolgod van… de majd én megtanítom, hogy verj át egy elit ninját!
A férfi kezén villámok futottak át, amik egy tenyérnyi vastag ostorrá fonódtak. Első csapás. Bereped a padló, megreped a sárfal. Második csapás, egy nő éles sikolya, egy fiatal fiú üvöltése… Elégedett, szívtelen mosoly. Harmadik csapás, vér fröccsen Raion elé a padlóra. A nő eldől a földön. Reszket. Negyedik csapás, a nő hátán felszakad a ruha, és hatalmas hurkák jelennek meg. Az asszony felnéz, félelemmel vegyes gyűlölettel a férjére. Látszik, hogy már a végét járja. Végül is semmi nem lett jobb… a gyereke egy selejt, az egész élete egy merő szenvedés… bárcsak meghalna… Miközben így gondolkodik, a szemét elöntik a könnyek, amik lassan szántották végi az arcát. A férje arcán káröröm és kegyetlenség suhan át. Megduplázza a chakra mennyiségét, majd kegyetlenül lecsap. Az asszony arcába. A nőhátraesik, és élettelenül zuhan a földre. Arca felismerhetetlenné roncsolódott.
Az ördögi férfi vigyorog. Raion számára megáll az idő. Fel sem fogja mi történik. Igen, tudta, hogy az anyja gyűlölte… hogy tehernek érezte… de mégis az anyja volt, és igenis szerette. Még sosem érzett érzemények kerítették hatalmába. Az asztal alatt gubbasztott, remegett, és sírt. Az apja meghallotta a hangot. Undorral fordult oda.
- Takarítsd el! Utána hozz ennem valamit! – köpte oda.
És ez volt az a pillanat, amikor Raion agya elszállt. Már nem próbált uralkodni magán. Üvöltve, undorral rontott ki a faasztal alól. A fekete haja az égnek állt, és minden sejtjéből őrült mennyiségű chakra áramlott. A szeme összeszűkült a gyűlölettől, és minden izma dagadt az erőtől.
- Próbáld csak meg! Te is úgy végzed, mint… ez! – azzal hátra fordult és hatalmasat rúgott a halott nőbe. Ezzel egyidőben Raion ugrott előre. A hatalmas chakramennyiség szinte magától mozgott. Lesúlytani készült, majd minden elsötétült előtte…
Másnap tért magához, apja tetemével maga fölött. A férfi teste hideg és merev volt, szemei kifejezéstelenül meredtek a semmibe.
Raion pislogott egyet, majd lelökte az apja testét magáról. Nem érzett semmit… gyűlölte… elvett tőle mindent. És neki nem maradt más, csak az üresség. Zombiként felment a szobájába… bepakolt mindent, amire szüksége lehet, ninjatekercsek, füst- és fénybombák, kunai-ok… még régebben lopta az apjától – először félt, ám hamar rájött: az apja már nagyon régóta nem használja ezeket. Szétnézett a szobában, majd nagyot sóhajtott. Sosem fog már visszatérni, neki nincs otthona… Lebaktatott a lépcsőn, el a szülei szobája előtt. És akkor megtorpant! Eszébe jutott valami, amit még kiskorában látott… benyitott a szülei hálószobájába. A faajtó fájdalmasan nyikordult, Raion pedig belépett. A hatalmas, mocskos ágyhoz lépett. Letérdelt elé, és es benyúlt az ágy alá. Egy ideig vaksin tapogatózott, majd keze megtalálta, amit keresett. Ahogy fogást talált rajta, lassan, óvatosan kihúzta a nehéz fadobozt.
Láthatóan, valamikor jómódú családé volt. A fa jó minőségű és szépen megmunkált volt, négy oldalán aranykapcsokkal. Fogalma sem volt, honnan szerezte a családja. Megpróbálta felnyitni a ládát, ám sikertelenül. Hatalmas lakat lógott az elején. Nehéz, vasból készült, hatalmas lakat. Raion nézte, forgatta… ha legalább egy valamire való jutsut tudna, amivel széttörhetné… Sóhajtott, majd eszébe jutott valami. Többször tapasztalta, hogy a megfelelően irányított chakra mennyivel megnöveli az erejét. Mi lenne, ha…?
Átfogta a lakatot a két kezével, majd a chakrájára koncentrált. Becsukta a szemét, és elképzelte, ahogy az energiái a két kezébe vándorolnak. Pár percig tartott, mivel nem volt benne gyakorlata, de megérezte az erőt. Összeszorította a kezét, a lakat pedig dirib-darabra törve földre hullott.
Raion lassan, már-már rettegve nyitotta fel a dobozt. Tudta – de legalábbis sejtette – mi van benne. A láda lassan felnyílt, és ott hevert benne az.
Fehér selyem közé burkolva, tisztán és nemesen ott feküdt egy hosszú kard. A markolata, a pengéje és az egész tárgy valamilyen megmagyarázhatatlan felsőbbrendűséget árasztott. Raionnak fogalma sem volt róla, hogy mi ez, vagy hogy miért van pont az ő családjában ilyesmi.
Pár percig nézte, majd megfogta a markolatot, és a kard mellett heverő hüvelyt. Felállt, bedugta a pengét a hüvelybe, majd elindult az ajtó felé. Nem fog ide visszatérni, és nem is akart. De mivel 15 évet élt le itt, mégis volt valami, ami miatt hiányszerű érzés öntötte el a szívét… A bejárati ajtóból visszafordult, végignézett a szobákon, a konyhán, ahol még mindig ott feküdt a két élettelen test. Nagy levegőt vett, majd kirohant a szabadba, kezében a hatalmas karddal.
Nem tudta, meddig futott, de messzebb ment, mint eddig bármikor. Menekült a múltja elől, de egyszer az ő ereje is véget ér, még akkor is, ha mind állóképességben, mint erőben messze felülmúlta kortársait. Körülnézett, és rájött, fogalma sincs, merre van… Azonban most, hogy egy pillanatra megállt, rájött, hogy éhes és szomjas. Egész nap futott, megállás nélkül. A kardot beletette az övébe, ám mivel az egyszerű övet nem erre találták ki, így értelemszerűen megkönnyítette a mozgást. Körbenézett. Az erdős sűrűbb volt, mint a házuk körül, sűrűn benőve aljnövényzettel. Sejtelme sem volt, hol találhatna vizet, vagy bármilyen gyümölcsöt. Hallgatta a madarakat, lehúnyta a szemét, és figyelt.
Pár másodperc után vállat vonva ment előre. Lassan sétált, próbálta tartalékolni az erejét. Aztán egy ág reccsent. Raion megmerevedett, és hátra fordult. Képzelődött volna?
Újabb reccsenés. Nem, ez egyértelmű. Tisztán hallotta! Nem tudta, mire számítson, szóval megszaporázta lépteit, és előre sietett. Csak minél messzebb innen. Azonban öt lépést sem tett, amikor az egyik kidőlt fa hatalmas reccsenéssel tört dirib-darabra, majd kirontott onnan egy óriási, fekete szőrrel borított, habzó szájú vadkan. Raionnak az ereiben meghűlt a vér. A fenevad gyors volt, gyorsabb is, mint lennie kellett volna. Éppen hogy el tudott ugrani előle, bele egy hatalmas, tüskés bokorba. Fájdalom égette a bőrét, de legalább megmenekült. Azonban a vadkan, mintha kipécézte volna magának, megfordult, fejét rázva megindult újra felé. A fiatal fiú próbálta kirántani a kardját, ám nem sok sikerrel. Elejtette, és beleesett a susnyás közepébe. Bár minden mozdulat fájt, Raion belemarkolt a bokor ágaiba, hogy azokról elrugaszkodva meneküljön, ám a vadkan gyorsabb volt – ahogy elérte a bokrot, hatalmas erővel öklelt bele a fiatal fiúba, aki több száz métert is repült volna, ha egy ősöreg fa nem állja útját. Vért és nyálat köpött, majd hatalmas puffanással ért földet. Belenyúlt a zsebébe, remélve, talál ott valamit, amivel védekezhet. Néhány füst bomba, és pár robbanó cédula. Elővette a kunai-kat, majd rájuk tekerte a robbanó cédulákat. Nem volt sok ideje, mivel a vadkan már újra támadni készült…
- Mi a fenét akar ez tőlem?! – kérdezte magától inderülten. – Mintha direkt rám fájna a foga! De majd ez…!
Repült a kunai, a vadkan pedig megindult Raion felé. Megérte gyakorolni a shurikendobálást, hiszen most pontosan tudott célozni a megfelelő helyre – a félelmetes fenevad két apró, gonosz szeme közé. A kunai célt ért. Robbanás. Az állat visítása. Majd ahogy a füst eloszlott, egy torz, vérző lény jelent meg. A vadkan koponyájának első része teljesen megsemmisült, így láthatóvá vált az agya, amit apró, fekete férgek leptek el.
Az állat a fájdalom és a riadtság miatt teljesen elvesztette a kontrollt. Mindent, ami az útjába állt, darabokra tépett. Raion tudta, ő sem lenne kivétel ez alól… Próbált felállni, ám a fának csapódás alaposan helyre tette a hátát és a végtagjait. A vadkan pedig csak közeledett…
Behúnyta a szemét. Nincs ereje, nincs fegyvere, és még elfutni sem tud… Itt lenne a vég? Rövid, nyomorult élete így érne véget? Ismeretlenül, ahogy élete is telt… a vértől összeragadt bundájú, lüktető agyú, gonosz vadkan pedig egyre közeledett. Raion még egy utolsó próbálkozást megkísérel a menekülésre, ám sikertelenül. Nem tudott megmozdulni. Lehúnyta a szemét, és megmarkolt egy fűcsomót, felkészült a halálra.
Aztán kardsuhintás, visítás és hatalmas puffanás. Aztán mintha madarak csiripeltek volna az orra előtt. Kinyitotta a szemét, és egy magas, sötét hajú alak állt előtte, fekete köpenyben. Kezében hatalmas mennyiségű, villám elemű chakra kavargott, és egyértelműen legyőzte a vadkant. Lassan Raion felé fordult. Sugárzott róla a nyugalom és az erő. Ahogy szembe fordult Raionnal, látszott, hogy egyik szemét eltakarta a haja, másik szeme vörös volt, három fekete jellel.
- Jól vagy? – kérdezte. Raion nyelt egyet, és bólintott. Lenyűgözve nézte a férfit. – Jobban is odafigyelhetnél. Meg is ölhetett volna. Meddig szeretnél még itt feküdni?
Raion akkor kapott észbe. És bár még mindig sajgott a teste, mégsem akarta, hogy a férfi azt higgye, képtelen felállni a támadás után.
A fickó már a vaddisznó mellett guggolt, és vizsgálgatta. Majd az állat sörtés testére helyezte tenyerét, mire azt fekete, a szélrózsa minden irányába szétfutó fekete tetoválások borították el, mire a démoni vaddisznó visszaváltozott egy mezei, erdei vadkanná.
- E-elnézést, mi ez? – kérdezte Raion, miközben leporolta magát. A karjai még mindig fájtak, és legszívesebben máris visszament volna… hová is? Hová mehet egy fiú, akinek mind a két szülője halott? – És miért akart engem megtámadni?
- Fogalmam sincs. Valószínűleg egy szervezet figyelmeztetése volt, hogy ne érezzük magunkat biztonságban az országban. Csak szerencsétlen véletlen, hogy pont beléd futott. Az pedig csak vak szerencse volt, hogy erre jártam.
Raion lehajtotta a fejét. Érezte, hogy a torkában dobog a szíve. Hiába volt osztályelső az akadémián, mégis, éles helyzetben semmit, de semmit nem tudott tenni. És mivel amúgy sem lenne hová mennie…
- Önnel tarthatok, uram? – nézett hirtelen az előtte álló férfira. Az szenvtelen arccal nézett végig rajta. Bár semmi különöset nem csinált, Raion azt érezte, a veséjébe lát. Főleg azokkal a hátborzongató szemekkel…
- Miért? Miért akarnál a tanítványom lenni? – a férfi hűvös és kimért volt. – És tudod, mit vállalsz ezzel?
- Erősebb szeretnék lenni… Édesanyám azért halt meg, mert én gyenge voltam! Soha többé nem akarom ezt átélni! – és az emlékek csak tódultak fel. A chakraostor csapásai, az anyja sikolya… Gyűlölte!
- Értem… És mi lesz veled, ha újra megtámad egy vadkan? Nem foglak megvédeni, ha a tanítványom leszel. Az én életem nem egyszerű erdőjárás. Veszélyesebbnél veszélyesebb helyeken járok…
- Nem érdekel! Erősebb akarok lenni! Soha többé nem akarok veszíteni! – kiabálta Raion. És így érezte. Gyűlölte, hogy miatta halt meg az édesanyja, és még meg is kellett mentenie egy idegennek.
A férfi hidegen nézett rá, majd apró mosolyra húzta a száját. – Legyen.
Raiont elöntötte a boldogság. Már indult volna a férfi után, amikor eszébe jutott a kard, ami kiesett a kezéből. Visszaszaladt a bokorhoz, és előkereste a tüskés, sűrű susnyásból a kardot, és boldogan nézett rá. Látott jövőt maga előtt. Itt ez a férfi, aki erős és mostantól tanítani fogja. Boldog izgalom járta át.
- Jössz már? – nézett hátra a férfi, majd tovább indult.
- Igen! – kiáltott hátra Raion, majd övére fűzte a kardot, és mestere után futott. Amikor odaért mellé, eszébe jutott valami. Felnézett a férfira. – Elnézést uram. De mi a neve?
A fekete hajú férfi egy pillanatig úgy látszott, meg sem hallja Raion kérdését, majd mosolyogva lenézett a kisfiúra.
- Uchiha… Sasuke. – azzal tovább indult, Raion pedig földbe gyökerezett lábbal állt ott, istenként tekintve az előtte haladó férfit.

20 évvel később:
Két férfi ül egy tábortűz mellett, miközben csillagok világítják meg őket. A fiatalabb arca korához képest érezz, szeme sötét. Mellette fekete tokban feküdt a kardja. A ropogó tűzbe bámult. Mestere ránézett. Jó emberismerő volt, ám Raiont még 5 év alatt sem tudta kiismerni.
- Mihez akarsz kezdeni most? – nézett végig tanítványán Uchiha Sasuke. – Mindent megtanítottam, amit egy másik embertől tanulhatsz. Mostmár csak a tapasztalataid alapján fejlődhetsz.
- Valószínűleg körbejárom az öt nagy országot. Nagyon sokat kell még tanulni. És sok emberrel szeretnék találkozni… - felelte Raion a tűzbe meredve. – Viszont nem tudom, mikor veszem rá magam az indulásra.
- Minél előbb, annál jobb. „Tett halála az okoskodás.” – felelte a mester. Egy bottal megpiszkálta a tüzet, és követte Raion tekintetét.
- Milyen bölcs lettél az utóbbi időben! – vigyorgott a srác. Ám igaza van a férfinak… Ideje indulnia, ha mindent látni akar. A ninjavilág hatalmas, és annyi, de annyi látnivaló van… - Holnap útra kelek.
Elhatározta magát, és mielőtt meggondolta volna magát, felállt az ülőalkalmatosságként szolgáló kőről, és pár méterrel arrébb leheveredett. Behúnyta a szemét, és hamarosan mély, álomtalan álomba zuhant.
Raion a nappal együtt ébredt, és elindult a patakhoz, hogy arcot mosson. A döntése nem változott. Sőt, egyre izgatottabb lett. Mire visszatért a táborhoz, mestere már ébren volt.
- Nem gondoltad meg magad? – kérdezte, noha a fiú szemében látta a választ. Raion csak a fejét csóválta, és nyelt egyet. Eddig fel sem fogta, hogy az elmúlt öt évben mennyire megkedvelte ezt a marcona férfit, akinek az életét köszönhette. Szeretett volna mondani valamit, ám nem találta a szavakat.
- Azt hiszem… ideje indulni. – mondta nagyot nyelve. – Ha később indulok, akkor már túl meleg lesz.
- Igen. – láthatóan Uchiha Sasuke fejében is hasonló gondolatok cikáztak. – De előtte szeretnék neked adni valamit. Az egyik Uchiha-ős használt hasonlót, és szeretném, ha a tiéd lenne. Kiegészítné a kardtechnikáidat, ráadásul pajzsként is tudnád használni. – azzal leterített egy tekercset a földre, annak közepére helyezte a tenyerét. Tompa puffanás és füst, majd megjelent a harci legyező, rajta három sharingan-tomoe. Szürke volt, fekete szélekkel, mintha egy kisebb és egy nagyobb háromnegyed-kört illesztettek volna össze. Raion megbűvölten nézte. Miért adna neki a mestere egy ilyen értékes dolgot? Főleg, hogy a klánja volt a mindene.
- D-de… mester… a… Miért? – nézett a fiú értetlenül.
- Azt akarom, hogy a tiéd legyen. Biztos vagyok benne, hogy hasznát veszed majd. – Sasuke arcáról semmit sem lehetett leolvasni. Megfogta a gunbai szárát, felemelte, majd Raion felé nyújtotta.
A srác remegő kézzel vette el, majd párat suhintott vele. Nehezebb volt, mint amilyennek tűnt, mégsem volt kényelmetlen. Könnyű volt, mégis stabil, és a bőrborítású fogónak hála nem csúszkált a kezében. Párszor suhintott vele, majd a hátán lévő kardtok szíja mögé dugta.
- Köszönöm… - nézett Raion a földre. Nem akart a mesterére nézni. Azt hitte, a szülei halála után már semmi de semmi nem fogja megérinteni, most mégis úgy érezte, nehéz a szíve. – Akkor… megyek… is…
Felemelte a fejét, Uchiha Sasuke pedig rámosolygott. Ritka kincs volt ez! Talán 2-3 alkalommal látta mosolyogni, amikor a feleségéről és a lányáról beszélt. Nem szólt semmit, csak kézpecsétet formált, és köddé vált.
Tehát már korábban element, és csak egy árnyékklónt hagyott hátra. Mostanra pedig már ki tudja, hol jár? Raion megrázta a fejét, majd úgy döntött, követi a folyót a legközelebbi városig, faluig. Boldog volt. Izgatott és vidám. Egy remek ember volt a mestere, akitől sokat tanult, és most végre kamatoztathatja a tudását.